Dombóvár Elismert Közössége Díjban részesített közösség 2025.

A helyi iskolaalapító és társadalomformáló tevékenységük, illetve a város érdekében végzett sok évtizedes önzetlen szolgálatuk elismeréseként Dombóvár Elismert Közösségi díjban részesültek az

Orsolyita nővérek

Dombóvár életének jó ideig szerves részét képezte az orsolyita nővérek itteni szolgálata. A Szent Orsolya Rend nővérei a város oktatási, kulturális, lelki-szellemi szférájának meghatározó formálói, szerves résztvevői voltak, ami máig ható értékeket képvisel. A magas szintű nevelő-oktató munka mellett a legnehezebb időkben nyújtottak támaszt, példát erős hitükkel a város lakosságának.

Az orsolyita nővérek dombóvári missziójukat, a leányifjúság nevelését, oktatását 1915-ben kezdték meg. Az 1910-es években – a vasútnak köszönhetően – Dombóvár erősen fejlődő, 6-7 ezer lakosú település volt. 1912-ben merült fel, hogy szerzetes tanítónőkre volna szükség, akik magas szinten képesek oktató munkájukat ellátni. A választás nem véletlenül a kassai Szent Orsolya Rendre esett, hiszen országos hírű iskoláik voltak. A kezdeményezés élén gróf Zichy Gyula pécsi püspök és lovag Paál József hercegi felügyelő, minden katolikus ügy buzgó támogatója állt. A nővérek számára a szükséges telket és épületet herceg Esterházy Miklós, illetve a pécsi káptalan biztosította. A nővérek 1915 augusztusában vették birtokba új állomásukat, és szeptemberben már megnyílt a polgári iskola első és második osztálya. A világháború viszontagságai közepette a lakosság nagy várakozással és örömmel fogadta az örökérvényű értéket, állandóságot képviselő apácákat.

Kezdetben a helyzetük mérhetetlenül nehéz volt. Rendetlen, elhanyagolt épületek fogadták őket, de számíthattak a helyi közösség segítségére, dr. Riesz József például saját házában kölcsönzött helyiséget az oktatás zavartalan megkezdéséhez. A nővérek a magas szintű oktatás mellett nagy hangsúlyt helyeztek a hazafias nevelésre. így természetes kötelességtudattal álltak minden mozgalom mögé, ami a harctéren küzdő katonákat, az elárvult családokat próbálta segíteni.

A tanítványok száma évről évre rohamosan növekedett, a régi épület már képtelen volt befogadni a jelentkezőket, felmerült az igény egy új épület építésére, aminek 1917-ben tették le az alapkövét. Az építkezés csakhamar megindult, és elkészült az egyemeletes ház. A nyugalom sajnos nem tartott sokáig. 1918 októberében kitört a Károlyi-féle forradalom. Tömegőrület uralkodott el a községben, a népet hamis vádakkal félemlítették meg. A zárdát hatóságilag lefoglalták, az apácák szétszóródtak. A kommunizmus 1919. augusztus 4-én megbukott, a visszatérő orsolyita nővéreknek szinte a semmiből kellett mindent újrateremteni, de a helyi társadalom ismét lelkesen segített a sokat szenvedett Rendnek. A tanévet végül október 1-jén ismét megkezdhették. Rohamos fejlődés vette kezdetét, a zárda ismét szűknek bizonyul és új épületre lett szükség. 1925-ben átadták az újabb, akkori igényeket kielégítő épületet, amiben már az ifjúsági előadások számára színpadot állítottak fel és ifjúsági köröket alakítottak, pl. Petőfi önképzőkör, Cecília dalkör. A tanulók előadásait a lakosság nagy örömmel fogadta, azokat ünnepként élte meg. Közkívánatra 1925-ben megnyitották a nőipariskolát, ami nagy áldozatokat kívánt a Rend részéről.

Időközben a vallás és közoktatási minisztertől érkezett megkeresés, hogy a Rend hajlandó és képes volna-e a tanintézetét tanítóképzővel bővíteni. A felkérést örömmel vállalták. Az új iskolához új épületre volt szükség, így újabb építkezés következett, 1927-ben került átadásra a kétemeletes modern épület 13 tanteremmel, szertárakkal, 4 zeneszobával, hatalmas tornateremmel, 61 növendék számára internátussal. A kertben sportpálya, uszoda, kápolna létesült. Amikor szárnyra kelt az induló tanítóképző híre, a felvehető létszám duplája jelentkezett. Tanítványaik a későbbi években a községben, a szomszédos falvakban kulturális műsorokat adtak, évről-évre színdarabokkal, koncertekkel szórakoztatták a lakosságot. Kodály Zoltán minden zenei ünnepségre elfogadta a meghívást. Az iskolában folyó munka elismertségét jelzi, hogy Klebelsberg Kunó többször is látogatást tett az intézetben, és arról elismerően nyilatkozott.

A Rend 400. évfordulóján, 1935-ben rendezett ünnepségen Dombóvár népe, egyházi és világi előkelőségek jelentek meg. Ekkor történt meg öt gyönyörű, hímzett zászló avatása is, amit az ipariskolások készítettek. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével Zita királyné képviseletében Habsburg Erzsébet főhercegnő is, aki vállalta az egyik zászlóanyaságot.

Meg kell említeni a nővérek hagyományápoló munkáját. Az ipariskolás növendékek segítségével megmentették az enyészettől a vidék népihímzés-kultúrájának még begyűjthető darabjait. 43 eredeti darabot és 38 hímzés másolatát sikerült összegyűjteni. Az iskola közvetítésével a nagyközönség is megismerhette ősei értékes népművészetét. Nekik köszönhetjük egyik mintakincsünk, a fehérhímzés fennmaradását is.

A második világháború kitörésével – pár év zavartalan tanító-nevelő munka után – ismét küzdelmes évek következtek. 1944. január végén katonaság szállta meg a házat, amit először kórházzá alakítottak, majd német kaszárnya lett. Április 1-jén a tanítást be kellett fejezni, a szülők kérésére a növendékekkel csoportokban foglalkoznak, helyiségeket szereztek a foglalkozásokhoz. A nővérek a Dr. Riesz József háziorvos bérbevett házban zsúfolódtak össze. 1945. május 9-én Dombóváron is megkondultak a békét hirdető harangok. Megindult a küzdelem a ház visszaszerzéséért, amit lepusztult állapotban 1946. január 31-én visszakaptak, a takarítás hetekig tartott, de lassan ismét benépesült az intézmény. A megpróbáltatások sora azonban nem ért véget: 1948-ban az egyházi iskolákat államosították. A hatalom a klerikális reakció élcsapatának a szerzetesrendeket tekintette, felszámolásukat szükségesnek tartotta. A dombóvári ház lakóit 1950. június 18-19-re virradó éjszaka hurcolták el Máriapócsra. Visszatérésre reményük sem lehetett. A kényszerdeportálás 1955. szeptember 10-ig tartott, utána mindnyájan elhagyták a máriapócsi zárdát, és mindenki oda ment, ahova akart. A legtöbb nővér plébániákon és családoknál kapott szerény szállást. Szétszórtan éltek, de magányosan is szolgálták Istent. 1991 után részben visszakapták rendházaikat. Legtöbbjük megöregedve, betegesen, de ismét közösségben imádkozva éli azóta szerzetesi életét. 1995-ben került szóba a dombóvári Orsolya zárda státusza is. Megindultak a tárgyalások a helyi önkormányzat, a püspökség, a Szent Orsolya Rend és az állam között. Ennek eredményeként a egykori iskolaépületéért cserébe a Rend tulajdonosa lett a Gárdonyi Géza Általános Iskola Kölcsey utcai épületének és annak fenntartói jogát is megkapta. 1996. szeptember 1-jétől ismét iskolafenntartóként jelent meg Dombóváron az orsolyita Rend, a fenntartásukban működő köznevelési intézmény a Szent Orsolya Iskolaközpont. A győri székhelyű Rend nagy odaadással, hitvallással látta el feladatát 2021-ig. Sajnos a nővérek megfogyatkozása, illetve életkoruk miatt túl nagy megterhelést jelentett az intézmények fenntartásával járó feladatok ellátása, és 2021. szeptember 1-jétől a dombóvári köznevelési intézmény fenntartását a szintén Győrben székelő Szent Mór Bencés Perjelség vette át.

A dombóvári katolikus temető meghitt sarkában található a Fetter Károly angyalkás szobrával díszített sírhely, ami a városunkban elhunyt nővéreknek szolgál végső nyughelyéül. A sírhely 10-12 férőhelyes, sajnos a fennmaradt iratokból csak öt nővér neve ismert:

• Murányi Florianna, elhunyt 1919-ben,
• Cieleszky Kis Klárika, elhunyt 1921-ben,
• Stimpfl Hermin tanítónő – Soros Orsolya, elhunyt 1934-ben 25 évesen,
• Tekla nővér – Matuta Lucia Borbála, elhunyt 1935-ben 59 évesen,
• Bonaventura tanítónő, elhunyt 1935-ben 24 évesen.