Kossuth-szoborcsoport

1807-1849

Pozsonyban született. Tanulmányait házi nevelő irányításával, majd egy bécsi nevelőintézetben végezte, később felsőfokú tanulmányokat folytatott. 1826-ban belépett a hadseregbe, előbb a gyalogságnál, majd a huszároknál szolgált. 1831-ben kilépett és átvette apai örökségét. Leromlott birtokainak rendbetétele sok gondot okozott neki, és rákényszerítette a korszerű gazdálkodás meghonosítására. Ikerváron telepedett le és bekapcsolódott Vas vármegye társadalmi és politikai életébe. Az országos politikában az 1839-40. évi országgyűlésen tűnt fel, amikor a felsőtáblán hamarosan a fiatal ellenzéki arisztokraták vezetője lett. Az 1840-es évek elején került kapcsolatba Kossuth Lajossal, akinek hatására a nézetei egyre radikálisabbá váltak. 1845-ben elnökletével alakult meg az ellenzék központi választmánya, 1847-ben a polgári átalakulást szorgalmazó Ellenzéki Párt elnöke lett. Támogatta Kossuth országgyűlési követté választását. 1848. március 15-én tagja volt az országgyűlés forradalmi jelentőségű föliratát Bécsbe vivő küldöttségének. Március 17-én István nádor miniszterelnökké nevezete ki, a kormánynévsor felterjesztése után március 31-én foglalta el hivatalát. Kormánya 1848. április 7-én alakult meg, amely első hivatalos ülését a korszakos törvények szentesítését (1848. április 11.) követő napon tartotta meg.

Kormányával egyetértésben a forradalmi átalakulást törvényes úton kívánta megvalósítani, miközben gondoskodott a nemzet önvédelmének eszközeiről. Meghatározó szerepe volt az első honvédzászlóaljak és a honvédütegek felállításában. Amikor a békés kibontakozás meghiúsult, a miniszterelnökségről lemondott. Október 3-án a király, V. Ferdinánd felmentette kormányfői megbízatása alól. Vas megyei birtokára vonult vissza, a forradalom ügyét onnan továbbra is támogatta. 1849. január elején az országgyűlés békeküldöttségének tagjaként Windischgrätzhez ment, aki január 8-án letartóztattatta. A honvédsereg közeledtére Budáról Pozsonyba, majd Laibachba (ma: Ljubljana) vitték, Pest-Buda újbóli elfoglalása után Olmützbe (ma: Olomouc) szállították, ahol a haditörvényszék halálra ítélte. Ezután Magyarországra hozták és a pesti Újépületben őrizték. Haynau, a teljhatalommal felruházott katonai főparancsnok október 3-án jóváhagyta a kötél általi halálos ítéletet, azonban a kivégzése előtti éjszakán a felesége által becsempészett tőrrel a nyakán súlyos sebet ejtett, ezért az Újépület udvarán 1849. október 6-án golyó által végezték ki. Holttestét a pesti ferences templom kriptájában helyezték el. 1870. évi újratemetése országos gyász közepette zajlott a Kerepesi temetőben, de a kormány és a parlament távol maradt.

1802-1894

Protestáns, függetlenségi hagyományokat őrző nemesi-értelmiségi családban született Monokon. 1819-től Sárospatakon jogot tanult. 1824-ben Pesten ügyvédi vizsgát tett. Zemplén megyében ügyvédi gyakorlatot folytatott. Sátoraljaújhely városi ügyésszé fogadta. Hamarosan bekapcsolódott Zemplén vármegye közéletébe. Közéleti pályafutása 1831 nyarán az oroszok ellen a szabadságukért küzdő lengyelek mellett mondott beszédével kezdődött. Mint kolerabiztos kitűnt gyors helyzetfelismerésével és szervezőkészségével. Az 1832-36-os országgyűlésen mint a távollevő főrendek követe vett részt. Szerkesztette a reformellenzék küzdelmét népszerűsítő Országgyűlési Tudósításokat. Hasonló szellemben adta ki a Törvényhatósági Tudósításokat (1836-37) is, melyet betiltottak, és őt 1837-ben négy évi fogságra ítélték. 1841-ben megindította a liberális szellemű Pesti Hírlapot, amelynek vezércikkeiben támadta a feudális kiváltságokat, s fellépett az ország alkotmányos függetlenségéért és a polgári szabadságjogok megteremtéséért. Nézetei a konzervatív tábor, sőt Széchenyi István éles bírálatát is kiváltotta, akinek Felelet (1844) című röpiratában válaszolt. Amikor kénytelen volt távozni a Pesti Hírlaptól, az ösztönzésére alakult Országos Védegylet Hetilapjában jelentette meg cikkeit. Kezdeményezte a Magyar Kereskedelmi Társaság (1843), majd a Gyáralapító Társaság (1844) megalakítását. 1847-ben az Ellenzéki Párt az általa megszerkesztett formában fogadta el hivatalosan programjául az Ellenzéki Nyilatkozatot. Az 1847-48. évi utolsó rendi országgyűlésen Pest vármegye követe és az ellenzék vezére volt. 1848. március elején a párizsi forradalom hírére követelte az ellenzék programjának sürgős törvénybe iktatását. 1848 tavaszán döntő szerepet játszott a forradalom eredményeit rögzítő törvények elfogadtatásában. 1848 áprilisától szeptemberéig a Batthyány-kormányban pénzügyminiszter volt.

A forradalom fegyveres megvédésére 1848 júliusában 200.000 újoncot és 42 millió forintot szavazott meg. 1848 szeptemberében elrendelte a magyar bankjegyek (Kossuth-bankók) forgalomba hozatalát, s javaslatára a honvédelem megszervezésére létrehozták az Országos Honvédelmi Bizottmányt. Szeptember végén nagy hatású toborzó körúton hívta fegyverbe az Alföld népét a forradalom vívmányai és a haza megvédésére. A Batthyány-kormány lemondása után a hatalom ténylegesen a Honvédelmi Bizottmány, s annak elnöke, Kossuth kezébe került, aki vállalta a nemzetre kényszerített önvédelmi harcot. 1849. április 14-én kezdeményezésére mondta ki a debreceni országgyűlés a Habsburg-ház trónfosztását, s ugyanekkor Kossuthot kormányzó-elnökké választották. A hadi helyzet gyors romlása, az orosz intervenció, a belső vezetésen belüli ellentétel hatására 1849. augusztus 11-én lemondott, s minden hatalmat Görgey Artúrnak adott át. Ezután a törökországi Vidinbe menekült, majd Kütahyában élt. 1851-52-ben Angliában és az Egyesült Államokban nagy visszhangot keltő politikai előadókörúton népszerűsítette a független polgári Magyarország ügyét. 1852-től Londonban tartózkodott. Ebben az időben a nagyhatalmak közötti ellentéteket kihasználva vélte helyreállíthatónak Magyarország függetlenségét. Az emigrációban ehhez különböző tervezeteket dolgozott ki. 1859-ben – bízva III. Napóleon francia császár támogatásában – Klapka Györggyel és gróf Teleki Lászlóval megalakította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot. Azonban a külföldi támogatásra épített tervei sorra meghiúsultak. Határozottan elutasította a kiegyezést (Cassandra levél, 1867). 1861-től haláláig Olaszországban, turini (Torino) remeteségében élt. Félig vakon is szakadatlanul dolgozott. Mint nemzetének élő lelkiismerete, folyamatosan bírálta a polgári demokratikus szabadságjogok hiányát, a nemzetiségi politika korlátait, a balkáni terjeszkedés kalandorságát. Magyar állampolgárságától való megfosztása (1889) országos felzúdulást váltott ki, miközben városok, községek százai választották díszpolgárul. A kormány hivatalos távolmaradása ellenére is hatalmas tömegek vettek részt budapesti temetésén, mely a megrendült nemzet gyászünnepe volt.

1812-1869

A Borsod vármegyei Vattán, elszegényedett nemesi család gyermekeként született. Iskoláit Miskolcon, Késmárkon, Sárospatakon végezte, Pesten diplomázott. Jogászgyakornokként Pozsonyban kezdett dolgozni. 1832-ben az országgyűlési ifjúság tagja lett, támogatója volt a liberális reformoknak. Miután letette az ügyvédi vizsgát, visszatért Borsod vármegyébe, ahol először tiszteletbeli aljegyzőnek választották, majd főszolgabíró lett. 1846-tól a megye alispánja tisztséget töltötte be. Az 1843-44-es és az 1847-48-as reformországgyűlésen Borsod vármegye egyik követe volt. Ezekben az években már jelentős jogtudományi munkásságot fejtett ki. Elméleti tudása, közigazgatási tapasztalatai és személyes kvalitása révén az ellenzék vezetői közé emelkedett. Ebből következett, hogy az 1848. márciusi forradalom győzelme után belügyminiszterként bekerült gróf Batthyány Lajos kormányába. Reá hárult az új államapparátus kiépítése, a vezető tisztségviselők kijelölése. A szerbek és horvátok mozgolódásai hatására fel kellett állítani a nemzetőrség tábori szolgálatát, ebben is szerepet vállalt. Ő vezette az 1848 nyarán megtartott első népképviseleti országgyűlési választások megszervezését és lebonyolítását. Minisztersége alatt indult meg a kormány hivatalos lapja, a Közlöny.

1848. október 1-jétől az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja. Felvidéki teljhatalmú kormánybiztosként nagy érdemei voltak a felső-tiszai hadtest megszervezésében. Az 1849. április 14-i trónfosztás után miniszterelnök és belügyminiszter. Miniszterelnöksége idején született meg az első magyarországi nemzetiségi törvény. A szabadságharc bukása után – útban Törökország felé – Orsova közelében elásatta a gondjaira bízott Szent Koronát és a koronázási ékszereket.

Az 1850-es években Párizsban és Londonban élt. Az emigrációban élesen szembekerült Kossuth-tal. 1860-ban már az Ausztriával való kiegyezést javasolta. 1865-ben gyógyíthatatlan betegsége miatt amnesztiát kapott és hazatért. 1869-ben halt meg. Budán temették el, de 1871-ben Miskolcra szállították hamvait és az avasi templom temetőjében helyezték örök nyugalomra.

1803-1876

A Zala megyei Söjtörön született köznemesi családban. Bölcseleti és jogi tanulmányai után 1823-ban ügyvédi vizsgát tett. Politikai gyakorlatot Zala megyében szerzett, így kiforrott politikusként érkezett az 1832-36-os országgyűlésre. Bár a vezérszereptől idegenkedett, hamarosan a tekintélyek sorába emelkedett. Taktikája szerint meggyőző jogtörténeti levezetéssel bizonyította, hogy a kívánt reformok nem ellentétesek az ősi alkotmánnyal. Kitűnt szónoki tehetségével, éles ítélőképességével, és hamarosan a szabadelvű ellenzék vezére lett. 1841-ben az új büntető törvénykönyv kidolgozásán dolgozó országgyűlési bizottság tagja lett. Az 1843-44. évi országgyűlésen fő szorgalmazója volt a közteherviselés megvalósításának, de amikor a javaslat ellen megyéjében a középnemesség véres zavargásokat provokált, lemondott képviselőségéről. Az 1848. márciusi események hatására több főrend és követ, valamint Zala vármegye közgyűlése is kérte, hogy menjen Pozsonyba. Eleget téve a felkérésnek, részt vett a törvények kidolgozásban. 1848. április 11-től a Batthyány Lajos vezette első felelős kormányban igazságügyi miniszter lett. Politikája mindenkor a feszültségek mérséklésére irányult, ezért ellenezte a bécsi udvarral való végleges szakításhoz vezető törvények és rendeletek elfogadását. 1848. szeptember 11-én több miniszterrel együtt lemondott, de képviselői tisztségét megtartotta. 1849. január 1-jén tagja volt a Batthyány vezette békeküldöttségnek Windischgrätznél. Miután a küldöttség útja sikertelen volt, s nem mehetett Debrecenbe, visszavonult kehidai birtokára.

Ott töltötte az önkényuralom első éveit, de 1854-ben Pestre költözött. Az Angol Királynő szállodában lévő lakása politikai és szellemi ponttá vált. Célja az 1848-as törvények elismertetése volt, követendő módszernek pedig a passzív ellenállást hirdette. Az 1861. évi országgyűlésre Pest belvárosa képviselőjévé választotta. Az országgyűlésen hamarosan az úgynevezett Felirati Párt vezére lett.1865 tavaszán a pesti Naplóban jelent meg a kiegyezéshez vezető folyamatot elindító húsvéti cikke. A decemberben összeült országgyűlésben már ő játszotta a vezérszerepet. Az osztrák vereséggel végződött prosz-osztrák háború Bécs engedményekre kényszerült. Az 1867-es kiegyezést követően felállt új kormányban Deák semmiféle tisztséget nem vállalt, de az országgyűlésben ő volt a parlamenti többség vezére. Utolsó parlamenti beszédében az állam és az egyház szétválasztásáért, a lelkiismereti szabadságért szállt síkra.

1804-1866

Pesten született elszegényedett nemesi családban. Tanulmányait Szegeden piarista diákként végezte, majd Pesten jogi diplomát szerzett. 1824-től Csongrád vármegye törvényszéki ülnöke lett. Az 1832-36-i, majd az 1840. évi országgyűlésen Csongrád vármegye követeként és a reformellenzék egyik vezéreként vett részt. A büntető törvénykönyv és az ezzel kapcsolatos intézkedések bevezetésére 1840-ben létrehozott országos választmány tagja. Az 1843-44. évi országgyűlésen a haladópárt és az ellenzék vezére. Az abszolutisztikus hatalom megerősödése után a politikai élettől lényegében visszavonult, s a társadalmi és egyesületi életben tevékenykedett. 1848-ban kezdettől fogva támogatta a forradalmat a pesti Közcsendi Bizottmány tagjaként és a Pest városi központi választmány helyettes elnökeként. 1848. április 7-e és szeptember 11-e között Batthyány Lajos kormányában földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt. Batthyány Lajossal és Deák Ferenccel következetesen a mérsékeltebb és az udvarral való végső szakítást elkerülni akaró álláspontot képviselte. A pesti népképviseleti országgyűlésben erőteljesen támadta a radikális baloldalt. 1848 őszén visszavonult a politikai élettől. 1849. után gazdálkodott, kistétényi (Budafok-Tétény) szőlőit művelte, rokonait segítette. Rossz egészségi állapota miatt gyakran kereste fel a helgolandi tengeri fürdőt. Az 1860. és 1865. évi országgyűlésen Szeged képviselője volt, Deák Ferenc pártjának tagjaként. Haladó politizálásával hozzájárult a kiegyezés előkészítéséhez, de azt már nem élhette meg, mert egy évvel korábban váratlanul elhunyt Kalocsán. Szegeden helyezték örök nyugalomra.

1796-1858

Baján született, köznemesi birtokos családban. A pesti egyetemen tanult jogot. Tanulmányait megszakítva katonai pályára lépett. A nemesi felkelés főhadnagyaként 1813-1815 között a napóleoni háborúk több hadszínterén harcolt. 1816-ban rangját megtartva átkerült a VII., majd az V. császári huszárezredbe. 1830-tól ezredével több mint 18 éven át Észak-Itáliában állomásozott. 1845-től ezredparancsnok volt.

Gazdasági és hadtudományi kérdésekkel is foglalkozott, ennek alapján került 1844-ben az MTA tagjai közé. Székfoglalójában a modern polgári társadalmak hadseregét választotta témájául. 1848. április 11-től Batthyány Lajos kormányában ő az első magyar hadügyminiszter, de tisztségét csak május 23-án tudta átvenni. Nagy lendülettel szervezte az új honvédsereget. 1848-49-ben Baja küldötteként az első népképviseleti országgyűlés tagja volt.

1848. szeptemberében személyesen vezette Szenttamás harmadik ostromát, de kudarcot vallott. Hadügyminiszteri tisztségét a Batthyány-kormány lemondása után az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjaként is megtartotta. 1849 januárja és áprilisa között Debrecenben a honvédsereg szervezésével foglalkozott,1849. július 30-tól annak névleges fővezére. A világosi fegyverletétel után Törökországba menekült, ahonnan Angliába, majd Franciaországba ment. 1851-ben az osztrák hadbíróság távollétében halálra ítélte. 1852-től az Egyesült Államokban élt. 1858-ban Angliában telepedett le. Haláláig gróf Teleki Sándor anyósának birtokán élt.

1813-1871

Budán született, arisztokrata családban. Korán a reformeszmék hatása alá került, szakított családjával, s a liberális átalakulás hívévé vált. Gondolkodására nagy hatással volt nevelője, az egykori jakobinus, Pruzsinszky János. 1831-ben fejezte be jogi tanulmányait a pesti egyetemen. 1833-ban Pozsonyban ügyvédi oklevelet szerzett. 1834-től Fejér vármegye aljegyzője, 1835-től az udvari kancellárián fogalmazó volt. 1835-37-ben gondolkodását jelentősen formáló nagy utazást tett Nyugat-Európában. 1837-től az eperjesi királyi tábla bírája lett. Irodalmi művei 1833-tól jelentek meg: verseket, drámákat, drámafordításokat adott közre. Jelentős sikert a mondanivalójában is új A karthausi (1839-41) című első regényével aratott. A politikai életben az 1832-36 között zajlott országgyűlésen tűnt fel, s már ekkor is a főrendi táblai ellenzékhez tartozott. A negyvenes években a megyerendszert bíráló centralista csoport vezéreként a polgári átalakulás érdekében harcolt. A Széchenyi István és Kossuth Lajos közötti vitában Kossuth mellett foglalt állást, bár nézeteivel teljesen sohasem tudott azonosulni. Egyéni elgondolásait a Pesti Hírlapba írt cikkeiben, regényeiben (A falu jegyzője, Magyarország 1515-ben) fejtette ki.

1848 márciusa és szeptembere között a Batthyány-kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszter. A forradalom vezérkarában a mérsékeltebb irányzathoz tartozott. A Batthyány-kormány lemondása után – tartva a helyzet kiéleződésétől – családjával együtt Münchenbe ment, ahonnan 1851-ben tért vissza. Ezután politikai és állambölcseleti kérdésekkel foglalkozott. Részt vett az Akadémia munkájában, amelynek hat évig elnöke is volt. 1865-től Deák Ferenc politikáját támogatva közreműködött a kiegyezés előkészítésében. 1867 februárjától haláláig ismét vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. E minőségében megalkotta az általános és kötelező népoktatásról, valamint a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényeket.

1786-1866

Bécsben született, udvarhű arisztokrata családban. Tanulmányai befejezése után diplomáciai pályára lépett. 1806-tól Londonban, 1807-től Párizsban Metternich mellett követségi titkár, 1810-14-ben Drezdában a szász királyi udvarnál osztrák követ. 1813-15-ben tevékenyen részt vett a Napóleon elleni hadi eseményekkel kapcsolatos diplomáciai tárgyalásokban. 1815-től az osztrák Császárság londoni nagykövete. 1842-ben lemondott tisztségéről és Magyarországra visszatérve csatlakozott a reformellenzékhez. 1848. április 7-e és szeptember 9-e között az első magyar felelős kormányban a király személye körüli miniszter (lényegében külügyminiszter). Miután eredménytelenül próbálkozott a bécsi udvar és a Batthyány-kormány között mindinkább feszültté vált viszony enyhítésével, még a kormány távozása előtt lemondott és visszavonult a politikai élettől. Egy ideig londoni emigrációban élt, ahol Kossuth Lajos ellenzékéhez tartozott. 1856-ban – mint rendkívüli osztrák nagykövet – képviselte az Osztrák Császárságot II. Sándor orosz cár koronázásán. 1860-ban túlságos költekezése miatt a hercegi hitbizományt gondnokság alá kellett helyezni. Regensburgban hunyt el.